Feng Shui és a színek

A Feng Shui elsősorban a bágua területek megerősítéséhez használja a színeket. A sokféle szín egyensúlyba hozza a csít. A színek kiválasztásánál a végtelen sok árnyalatból válasszuk a nekünk tetsző árnyalatot. A vörös tartománya halványrózsaszíntől a mély bíborig, a kék a világos égbolttól a viharos tenger színéig terjed. Mivel minden színnek végtelen sok árnyalata létezik, ezért a színeket az alábbi táblázatban többes számban vannak feltüntetve. Ha a bágua térkép alapján dolgozunk a színek alkalmazásának számtalan módja létezik. A fal színétől a dekorációs tárgyakig, mindegyik alkalmas egy-egy terület erősítésére, illetve az öt elem egyensúlyának megteremtésére. Az alábbi táblázat megmutatja, hogy a Feng Shui szerint az egyes életterületekhez mely színek tartoznak.

Gyöngyös mécsestartó

Szükséges kellékek:

fűzhető mécsestartó
rézdrót
2 mm-es kásagyöngy ezüstközepű, barna színben
vágott szalmagyöngy színjátszó, világosbarna színben
maradék Swarovski kristálygyöngy 4-6 mm-es: indiánpiros, selyem, füst topáz színben
különböző formájú üveggyöngyök: narancssárga, barna színben
teamécses

Előkészületek
A különleges gyöngyöket osszuk négy felé.
Vágjunk a rézdrótból egy kb. 1,5 m hosszú darabot, amit rögzítsünk a fémváz felső keretéhez.
Gyöngyfűzés
Fűzzük a drótra tetszés szerint váltakozva a kása- és a vágott szalmagyöngyöket. Egyenletesen elosztva minden oldalon fűzzük a gyöngyök közé a Swarovski kristályokat és az üveggyöngyöket.

A gyöngyfüzér rögzítése
Mikor elérünk a váz aljához tekerjük körbe a drótot és folytassuk a fűzést, mostmár felfelé haladva. Ha felértünk a váz tetjére, ismét rögzítsük a drótot. Ezeket a lépéseket ismételgessük egészen addig, amíg be nem fejezünk egy oldalt. Ehhez a gyöngyök egynegyedét használjuk fel. Ha közben elfogy a drót rögzítsük többször áttekerve a vázon és vágjunk új drótot, mint a kezdésnél.
Befejező műveletek
Ha mind a négy oldallal készen vagyunk, a drótot rögzítsük a fémvázhoz és helyezzük bele a teamécsest.

Hintapad a kertbe

A kertekben számos öreg fa szárad ki, és ezek előbb-utóbb kivágásra kerülnek. A telektulajdonosok pedig nem tudnak a szétszabdalt, száraz fatörzsekkel mit csinálni. Apróra vágásuk még láncfűrésszel is hosszadalmas, ráadásul az ilyen faanyagtól csak szalonnasütéskor, vagy kályhában eltüzelve lehet megszabadulni. A hozzáértőbbek azonban a megfelelő méretű ép ágakból akár kerti bútordarabokat is összeállíthatnak. Az alábbi leírás alapján például kerti hintapadként újulhatnak meg az arra alkalmas vastagabb faágak. Így legalább értékesebb részük nem megy majd veszendőbe.
Első teendő az ép és viszonylag egyenes ágak kiválogatása. A hintapad vázához ugyanis kb. 80-90 mm átmérőjű darabokra lesz szükség. Az sem baj, ha egy kicsit görbék, mivel íveltségük a keretet adó daraboknál nem igazán számít. A lábak kialakításához a vaskosabb ágdarabok is megfelelők, ám a leszabáskor 100-100 mm-rel hosszabb darabokat vágjunk le, hogy a később kialakítandó facsapokhoz legyen elég anyagunk. A méretre szabott gömbfákat a leszabásuk után szabadítsuk meg a kérgüktől. Ezt legkönnyebben vonókéssel lehet elvégezni, de megteszi az éles szekerce, vagy a félkezes balta is, csak ezekkel kissé hosszabb ideig tart a kéregtelenítés. A nyers fafelületeket huzal körkefével, majd lamellás csiszolókoronggal munkáljuk minél simábbra.A következő lépésben a kötésekhez szükséges facsapokat és fészkeket alakítsuk ki. Két lehetőség között választhatunk, vagy lapos-, vagy hengeres csapokat illetve az ezekhez illő fészkeket készíthetünk. A lapos csapok viszonylag könnyebben kialakíthatók, csak a gömbfa végeit hosszában be kell fűrészelnünk kb. 80 mm mélyen, a felesleges részeket pedig oldalról újabb befűrészeléssel könnyű leválasztani. A lapos csapokhoz azonban ugyanilyen méretű és alakú fészkek szükségesek. Ezeket a fészkek két végpontjában befúrva, majd a köztes részeket kivésve lehet kialakítani. A fészkek mindig kissé szűkebbek legyenek a csapnál. A hengeres csapok kialakítása sem sokkal nehezebb, ha előbb a csap nyakánál körbefűrészelve behatároljuk annak hosszát, és a felesleges anyagot körben vésővel lehasogatva távolítjuk el. Ha van fához való körkivágónk, akkor a csap elejét ezzel pontos méretűre formálhatjuk, ám a csapokat teljes hosszukban már vésővel kell kialakítanunk, majd ráspollyal munkálhatjuk kerekre. A hengeres fészkek elkészítése a meglehetősen nagy átmérőjű csapokhoz már nehezebb. A középpontokba körkivágóval készítsünk megfelelő mélységű bemarásokat, majd egy nagy méretű fafúróval bővítsük ki a központfuratokat. A köztes anyagot keskeny favésővel fokozatos fogásokkal bővítsük a kimart palástig. Körkivágó híján a központfurat felöl fokozatosan csak vésővel készíthetők el a szükséges csapfészkek. Az átmenő csapok végét fűrészeljük be, hogy ezekbe majd végül feszítő ékeket tudjunk ütni.A hintapad két talpát pallóból levágott két-két ívesre vágott darabbal, vízálló diszperziós ragasztóval egyesítsük. A lábakat befogadó csapfészkeket az előzőkhöz hasonlóan alakítsuk ki, majd a darabokat négy-öt átmenő keményfa csappal összefogva erősítsük meg.
Következhet a pad vázának az összeállítása. A két oldalkeret darabjait üssük össze. Előbb ragasztás nélkül, majd, ha a két keret között nincs jelentős eltérés, a csatlakozó kötéseket ragasztóval is kenjük be. Az átmenő csapok végébe üssünk ragasztóval bekent keményfa ékeket, hogy a kötések később is kellően szilárdak maradjanak. A két oldalkeretet ezt követően az összekötő ágdarabokkal kapcsoljuk össze, ellenőrizzük a váz egysíkúságát, majd e darabokat is ragasszuk a keretekbe. A két talpat ragasszuk a lábak végén levő csapokra, majd az egész vázat kenjük be gomba- és rovarvédő faalapozóval, ezt követően pedig kimondottan kültéri használatra megfelelő, UV-álló és vízlepergető bevonó szerrel.Most már csak az ülés darabjait kell leszabni, amihez megfelel a vastagabb fenyődeszka is. Az ülőlap darabjait is célszerű huzalkefével kissé feldurvítani, majd átcsiszolásuk után jöhet a felületkezelésük. A pad keretére csak ezután csavarozzuk fel, mégpedig a deszkák között némi hézagot hagyva. A háttámla darabjait az ülőlap végére csavarozott támléchez fogassuk hozzá. A csavarok természetesen galvanizált bevonatúak legyenek.A hintapad elég nehéz, ezért a kertben jól válasszuk ki a helyét, mert mozgatása nem könnyű, vonszolása pedig kilazíthatja a csapozásait, amit jobb elkerülni.

Fürdőkád-felújítás

A kád lecsiszolása, majd több lépcsős letisztítása, zsírtalanítása, kiszárítása, portalanítása után egy speciálisan erre a célra kifejlesztett magas fényű, kétkomponensű bevonó anyaggal vonjuk be a fürdőkádat a legszebb színekben. A kádbevonás általában hengerrel, de egyéni megbeszélés szerint szórással is végezhető. A kád két nap múlva használható és karcmentes, folyékony tisztítószerrel takarítható. Ezzel az 1960-as évektől a nyugati országokban alkalmazott - időközben továbbfejlesztett - egyszerű és gyors eljárással a nagy költséggel és piszokkal járó kádcsere elkerülhető. Az eljárás természetesen zuhanytálakra, mosdók és mosogatók felújítására is alkalmas!
Laminált felületek festése
A NEW BATH kétkomponensű zománcfesték régi öntöttvas, valamint a jelenleg gyártott akril és acél kádak festéséhez és felújításához ajánlott. A receptura gyémánt keménységű és szuper fényes felületet ígér. A zománccal mindenféle kerámia, tehát mosdókagylók, WC csészék, csempék, fa felületek (bútorok), laminált felületek (csónakok, Yachtok), acél- (mosógépek, hűtőgépek, gáztűzhelyek, gázkazánok burkolata) és alumíniumfelületek festhetők, de használható műanyag felületek bevonására is. A festék használható vízvonal alatti és vízvonal feletti felületek festésére is.
Az alapfelület előkészítése
A nem festendő felületeket meg kell védeni, majd a felületet át kell csiszolni, ki kell szárítani és zsírtalanítani kell. Nincs szükség a rétegek közötti csiszolásra, ha a következő réteget 24 órán belül felhordják. Felújító bevonatként a zománc használható olyan jól tapadó bevonaton is, amely más két komponensű (poliuretán és epoxi) festékkel készült. Felhordható közvetlenül az alaposan zsírtalanított nyers felületre pisztollyal, ecsettel vagy hengerrel egyaránt.A legjobb 20 °C körüli hőmérsékleten festeni. Az ilyen hőmérséklet optimális a zománc jó száradásához. A száradási idő függ a levegő nedvességtartalmától és a festék sűrűségétől is. A festést szellőztetett helységben kell végezni.
Deco Color Epoxy kádzománc sprayGyorsan száradó bevonat, időtálló, bel- és kültérben egyaránt alkalmazható. Festhetünk vele fémet, fát, műanyagokat, még vakolatot is. Leginkább háztartási berendezések, fürdőkádak, mosdókagylók, hűtők, mosógépek festésére alkalmas. Használhatjuk bútorokra, szerszámokra, csónakokra is. Készítsük elő a bevonandó felületet: csiszoljuk, zsírtalanítsuk és szárítsuk. A legjobb, ha a bevonatot 20°C körüli hőmérsékleten visszük fel, jól szellőztetett helyiségben. Mielőtt elkezdenénk festeni, rázzuk a dobozt nagyjából egy percig, hogy a benne lévő golyó felkeverhesse az anyagot. Végezzünk próbafújást. Inkább több vékony, mint egy vastag rétegben hordjuk fel a bevonatot, a szórófejet tartsuk 25-30 cm-re a festendő felülettől. Minden egyes réteg felvitele után várjunk pár percet. Ha végeztünk, tisztítsuk ki a szórófejet. Fordítsuk a flakont fejjel lefelé, és 3 másodpercig tartsuk lenyomva a szórófejet

Kerti gyermekjátékok

A kisgyermekes családok gyakorta vásárolnak, vagy készítenek kertjükbe kültéri játékokat. Egy-egy ilyen kerti játszórész kialakításakor érdemes olyan szempontokat is figyelembe venni, amelyeket a közterületi játszótereket építő szakemberek is betartanak. Néhány ilyen ötletet szeretnénk adni Olvasóinknak.
A kereskedelmi forgalomban kapható kültéri gyermekjátékok szigorú szabványok szerint készülnek, aminek köszönhetően a balesetveszély csökken. Ilyen játékokat házilag is készíthetünk, ám ekkor gondolkodjunk a gyerek fejével!A közterületi játszótereket országszerte újakra cserélik le. A szabályozás szerint 2008. december 31-ig kell ezeket az eszközöket kicserélni, vagy az uniós szabályoknak megfelelően átalakítani. -"A 20-30 évvel ezelőtt épített játékok kevésbé biztonságosak, kevésbé attraktívak, és kevésbé fejlesztik a gyerekek képességeit, mint az újabb fejlesztésű társaik" - mondta lapunknak Czifrusz Natália aki kertészmérnökként több miskolci játszótér felújításában vett részt.Egy közterületi játszótér elemeinek jóval nagyobb igénybevételnek kell megfelelniük, mint a kerti játszósarokban felállított eszközöknek, ám számos olyan elvárás van, amelynek mindkettő eleget kell tegyen.A játékok elhelyezésekor gondolni kell arra, hogy szem előtt legyenek, azaz a szülő mindig lássa, hogy éppen mit csinál a gyerek. Tehát lehetőleg tegyünk padot a játékok mellé, ahonnan felügyelhető a csöppség. Növényeket csak olyan helyre ültessünk (és oda sem mérgező fajokat), ahol azok nem zavarják a rálátást az eszközökre. A homokozót a kutya méretétől függően 70-130 centiméteres kerítéssel vegyük körbe, hiszen ürülékük számos fertőzés forrása lehet. Macskák esetén már nehézkesebb a megelőzés, háló borítással védekezhetünk ellenük. A játékok alá, köré mindenképp ütéscsillapító burkolatot kell elhelyezni, ami lehet gyöngykavicsréteg, fakéreg apríték, vagy gumilapok. Előbbiek olcsóbbak, csak rendszeresen gondoskodnunk kell a pótlásukról, míg a gumilapok könnyen tisztíthatók, és kopásuk is csekély, de az áruk magas.Hinták esetén a három év alattiaknak a bölcsőülés, az idősebb gyerekeknek a lapülés ajánlott. Nagyon fontos, hogy a hinta a tartóoszlopoktól, illetve több játék esetén azok egymástól olyan távolságra legyenek, hogy ne ütközhessenek össze. A hinták ülés-anyagával és kialakításával szembeni elvárás, hogy ha a gyerek nem rajta ül, csak lökdösi, és mondjuk fejbe vágja, akkor is az a lehető legkisebb sérülést okozhassa. Pont ebből adódik, hogy minden gyerekjátéknál lényeges a lekerekítettség: a játékon ne legyenek éles sarkok, amelyek komolyabb sérülést okozhatnak.A régi típusú mászókák többsége nem alakítható át a hatályos szabványoknak megfelelően, csak akkora ráfordítással, hogy annyiért már újat lehet készíteni. Ezeknek a fő hibájuk a helytelen méretezettségükben rejlik. Számos olyan alakú- és méretű rés van rajtuk, amibe a gyerek beszorulhat, fennakadhat, esetleg megfulladhat. Ha magunk készítünk otthonra mászókát, erre is gondoljunk, és amennyire lehetséges a gyermek méreteihez igazítsuk a játékokat. A balesetveszély felmérésekor arra is számítsunk, hogy ezeknél az eszközöknél gyakran számíthatunk nem rendeltetésszerű használatra, ennek ellenére a játékoknak ebben az esetben is biztonságosnak kell lenniük.Sokakat zavar a játékok színessége, ám azt tudomásul kell venni, hogy ez egy külön világ. Egy játéknak a gyerekek érdeklődését kell felkeltenie, nem pedig a "városképbe" illőnek kell lennie. Egy sokszínű eszköz (még ha felnőtt szemmel olykor giccsesnek is hat), sokkal jobban leköti a gyermek figyelmét, mint egy a környezettel harmonizáló, egyszínűre festett "kerti bútor".Egy-egy köztéri játszótér megtekintésekor számos ötlettel gazdagodhatunk, amit az otthoni játszósarokban kamatoztathatunk. Így az elsősorban a gyermek fizikai fejlesztésre készített játékok logikai és ügyességi elemekkel is kombinálhatóak. Ilyen a játékba beépített golyós számoló-eszköz az abakusz, vagy egy kötél is fejlesztheti a problémamegoldó képességet, amelyeket a kialakított lyukakon kell a gyereknek átfűznie.Egy jól megépített és telepített kerti játszóeszköz biztonsági-karbantartási igénye a kötések és az ütéscsillapító réteg (kavics, fakéreg, gumilapok) rendszeres ellenőrzésében, szükség esetén javításában, pótlásában ki is merül. Köztéri játékok esetén ez még a rongálási károk kijavításával egészül ki...

Utak a kerten át

A jól megtervezett és kivitelezett kerti út nemcsak funkcionálisan, de esztétikailag is hangsúlyos része a szabad területnek. Számos esetben két véglet jellemzi a kerteket. A kijárt, homokos ösvény, felfagyott, töredezett betonjárda, vagy hevenyészve és esetlegesen lerakott burkolatú járófelület, ami nem feltétlenül pénzhiányra, inkább igénytelenségre utal. Ennek ellentéte a különféle díszburkolat variációkkal lefedett nagy terület, ami meg a természetellenességen túl ízlés problémákra enged következtetni. E két véglet között azonban számos olyan megoldás is létezik, amelyik szép és nem is kerül sokba

Szegélyezések

Minél egyszerűbb a virágos vagy veteményes ágyak, pázsitok alakja, annál kevesebb időt igényel a szegélyük rendben tartása. Az egyszerű, lendületes vonalak, a határozott ívek látványa emellett jól is mutat.Gondozatlan benyomást kelthet a fű olyan helyeken, ahol nem lehet jól lenyírni, mint például egy fa törzse körül, kerítések tövében, valamint épültek lábazatánál. A szélek karbantartása szintén nagyon nehézkes lehet, ha a fűfelület egészen a járda, a kocsibeálló burkolatának széléig ér.A zavaró fűszegélyezést pár centiméter széles fűmentes sáv kialakításával kerülhetjük el a legegyszerűbben. A csupaszon maradó talajfelszínt kaviccsal, vagy kőzúzalékkal szórhatjuk fel, de a 2,5-5 cm vastag kéregapríték borítás (1) illik leginkább a környezetbe. Ennek a folyamatos rendben tartása már nem okoz különösebb gondot.A szegélyek lehatárolására szegélyköveket, fa szegélykeretezőket, illetve ágyás szegélyezőket alkalmazhatunk, de ezt a legegyszerűbben hajlékony szélhatároló lemezcsíkok (2) használatával oldhatjuk meg.Egyenes szegélyek kialakítása és fenntartása a vonalzóként lefektetett deszkalap mentén ásóval végigvágva oldható meg a legegyszerűbben. A deszkalapra vágás közben érdemes ráállni, hogy ne mozduljon el. Az ívelt kialakításúra tervezett szegély lefektetett vastag kötéllel vagy öntözőtömlővel jelölhető ki, és utána ennek mentén vágható végig. A szabálytalanabb vonalvezetésű szegélyek előrajzolására a talaj színétől elütő színű nyirkos homokot, perlitet használhatunk vékony csíkban elterítve.A szegélyek kiigazításával eltávolításra kerülő kisebb-nagyobb füves darabok más helyütt alkalmasak lehetnek hiányosságok pótlására, különben pedig komposztba kerülve is jól hasznosulhatnak.

Tégla, terméskő gletteléssel

Aki kevés pénzből szeretné otthona falát téglával, vagy terméskő utánzatú burkolattal ellátni, ezt egyszerű gletteléssel, azaz simítómassza felhordásával, és némi festéssel is megteheti. Hogy miként? Erre a kérdésre az alábbi, képekkel illusztrált leírásunk ad kellő útmutatást.A művelethez kell ugyan némi kézügyesség, és fantázia is, de aki kellő biztonsággal bánik a glettvassal, annak semmi nehézséget nem fog okozni a falmintázásnak ez a módja. A művelethez olyan glettanyagokat válasszunk, amelyek viszonylag vastagon felhordva is gyorsan kikeményednek.Gondolatban, vagy vázlatban csak a szabálytalan alakzatú mintákat rögzítsük, a szabályosakat szükségtelen, mivel ezek könnyen kialakíthatók. Ezt követően első dolgunk, hogy felül széles ragasztószalaggal határoljuk le a munkafelületet. Ezt követően simítólappal vigyük fel kellő vastagságban a közepes sűrűségűre bekevert glettanyagot (1). Ennek fehér alapszínét esetlegesen már a keverés során színező adagolásával módosíthatjuk. A glettanyag felhordása után - hosszú léc élével a burkolóanyag kontúrvonalait imitálva - előbb a vízszintes fugákat nyomjuk a felületre (2), majd a függőleges árkokat a simítólap élével nyomjuk a még lágy anyagba (3). A glettelt felület simaságát nagylyukú, enyhén nedves szivaccsal megnyomkodva strukturáljuk (4). A szivacsot ne csak egyszerűen a glettbe nyomkodjuk, helyenként lágyan meg is forgathatjuk, elhúzhatjuk, hogy a mintázat ne legyen túl egyhangú. A felület rücskösítésével a fugák néhol eltömődhetnek, ezért a fugákat lekerekített végű fapálcával, vagy tompára csiszolt hegyű ceruzával igazítsuk ki (5). Igyekezzünk a fugák szabályosságát megtartani, de azért túl szabályosak se legyenek. Nagyobb felületek esetén e műveletsort szakaszonként végezzük el, és a határvonalakat gondosan dolgozzuk össze. Így könnyebben dolgozhatunk. A fal rücskösségét lapos szögben erős fényforrással megvilágítva ellenőrizzük, és szükség esetén korrigáljuk. Ha már megfelelőnek találjuk, akkor előbb húzzuk le a behatároló ragszalagot (6), majd hagyjuk kiszáradni a glettréteget. A színezéséhez csak ezt követően fogjunk hozzá.Következő feladatunk a rücskösített és fugamintás fal színezése. Ha a glett már eleve színezett volt, akkor is szükség van lazúrozásra, ha pedig fehér az alap, akkor esetleg kétszer is ajánlatos a fal felületét átlazúrozni. Vigyázzunk, mert a vizes festékek száradás után világosabbá válnak. A lazúrozást ecsettel végezzük, és főként a mélyedésekbe dolgozzuk be jól a színezőanyagot (7). A rücskös részek tetejéről esetleg nedves szivaccsal, a kiemelkedő részek tetejét alig érintve mossuk vissza a lazúrt. Ha ez a színalap kész, akkor hagyjuk megszáradni. Néhány óra múlva következhet a falfelület "melírozása", azaz a kiemelkedő részek tetejének világos színűre festése. Ezt a műveletet ugyancsak ecsettel végezzük el, de ún. szárazecseteléssel, amihez a festékbe mártott ecsetből szinte teljesen nyomkodjuk ki a színező anyagot, és a már csaknem száraz ecsetet húzzuk - lágyan, a felületet alig érintve - végig a falon (8). Ezt össze-vissza húzkodva végezzük el, mert a festékszőrökre tapadt kevés festék csak a húzás irányából kenődik a falszemcsékre, ezzel bizonyos térhatás jön létre, aminek markánsságát több irányból történő ecsethúzásokkal lehet erősíteni. A melírozáshoz világos, alig színezett falfestékeket használjunk. A melírozást esetleg sötétebb tónusú festék felületre tuppfolásával - azaz szerteálló sertéjű, pl. borotvaecsettel történő ütögetésével - árnyalhatjuk tovább. Ezt követően már csak a fugák mélyére kell középszürke festéket ecsetelnünk (9), és máris készen van a saját téglautánzatú falburkolatunk. Kopásállóságát híg, selymesfényű színtelenlakkal növelhetjük, amit előbb a tuppfoláshoz hasonlóan, igen vékony rétegben nyomjunk a falfelületre, majd lágyan áthúzva távolítsuk el, illetve terítsük szét egyenletesen a falon.Ily módon terméskő utánzatú falburkolatot is készíthetünk, de akkor a vastag rétegben is felhordható glettanyagot már eleve szürkés drappra színezzük, és a különféle alakú darabok kontúrját krepp ragasztószalaggal ragasszuk ki a falra. Ezt kövesse a glettanyag 3-5 mm vastagságban felhordott rétege, és a ragasztószalag azonnali eltávolításával alakíthatjuk ki a mély fugákat. Ezek széleit esetenként keskeny lemezszalag darabbal igazítsuk ki, majd következhet a felület szivacsos strukturálása. Most egyenetlenebb felületet is kialakíthatunk, amit a szivacs erőteljesebb megnyomásával, esetleg újabb glettanyag helyenkénti felspatulyázásával érhetünk el. Ezt kövesse a kövek lazúrozása, melírozása, végül pedig a fugák kifestése. A falfelület kopásállóságának növelésére azonban most matt színtelenlakkot használjunk

Fali virágtartó kreatívan

A falra szerelhető virágtartók kifogyhatatlan tárházából, a képen látható elkészítése nem túl nehéz, egyediségét az előlap mintája adja. A rajzon kétféle variáció látható, de csak képzeletünk szabhat határt továbbiak kitalálásában és megvalósításában.
A cikk-cakkban elkészített változatot tovább díszíti a színezés előtt ragszalaggal letakart, és így az alapszínűen hagyott kontúrvonal. A színek kiválasztásánál gondoljunk arra, hogy a sötétebb színt a világosabb nem fedi tökéletesen, ezért ha a cikk-cakk vonalat szeretnénk a sötétebb színnel, akkor a festés sorrendjét meg kell fordítani. A világosabb színnel fessük először a kész ládát, majd a festék száradása után a cikk-cakk vonalat szabadon hagyva tegyük fel a ragszalagot, és fessük meg a kontúrvonalat.A másik esetben az egyszerűen egyenesre szabott előlapra, az alapszíntől eltérőre festett és sarkukra állítva felragasztott, kis négyzetlapok adják a mintát.Az alapméreteket úgy határozzuk meg, hogy egy műanyag virágláda (balkonláda) beleférjen, vagy készítsünk tele aljat, és a virágokat külön-külön cserépbe ültetve helyezzük el egymás mellé a ládában.

Csempézett asztal

Szakállas ötlet", mondhatná bárki, igaza lenne. Ám az is lényeges, hogy egy közismert megoldást milyen formában használunk fel. A bemutatott asztalnál a mostanság oly divatos fenyőfa szerkezet a lényeg. Ám az asztallap csempeburkolata mégis meghatározó jellegű, és a divatkövető "körítéssel" együtt lesz belőle a mai ízlésnek megfelelő bútordarab. Elkészítése aligha okoz problémát a gyakorlottabb barkácsolóknak.
Először is az asztal anyagát, formáját, méretét mindenkor a kiválasztott csempelapok alapján határozzuk meg. Az asztal kerámialapos felületét 120 mm széles, 20 mm vastag deszkákból összeállított keret övezi, ez alatt pedig akár faforgácslapból leszabott lap fogja egységbe az asztal teljes lapját. A keretsarkok gérbevágottak, és a keret darabjait alulról behajtott csavarokkal megerősítve ragasszuk az alaplapra. A keretanyag vastagsága alapján határozzuk meg a csempelapok alá erősítendő szintezőlap vastagságát, mivel ennek az a feladata, hogy a kerámialapok egy szintbe kerüljenek a keret felső oldalával. Ez lehet MDF, vagy kisebb vastagság esetén rétegeltlemez is. A keretdarabok által határolt rész méretének meghatározásakor azonban azt is vegyük számításba, hogy a lapok között, és a keret mentén 2-5 mm-es fugákat célszerű hagynunk, tehát ezek összeadódó értékével kell a keretek, az alaplap, továbbá a betétlap méretét meghatároznunk.Az asztal alap- és betétlapját szabjuk ki, majd egymásra illesztés után ragasztva, rövid facsavarokkal is megerősítve szereljük össze. Ezt követően a keret darabjait is szabjuk le, mégpedig nagyon pontosan, különös tekintettel a 45 fokban egymás mellé illesztett oldalaikra. A keretléceket az alaplap felől behajtott facsavarokkal fogassuk a helyükre (1). Az alkatrészek elmozdulása ellen, csavaros szorítókkal ajánlatos védekezni. Ezt követően az asztal lábait állítsuk össze. E célra is fenyődeszkát használjunk, amelyeket előbb szabjunk fel 150 mm széles darabokra. A lábak hossza 480-550 mm közötti lehet. A lábakat alkotó darabok éle merőleges legyen a lapjukra.Következő lépésben él-lap kötésben ragasszuk össze és hosszú, vékony szegekkel erősítsük is meg a négyzetszelvényű lábidomokat. Szegek helyett természetesen használhatunk rejtetten beerősített facsapokat, illetve lamelló-csapozást is. Ennek előnye, hogy a pontosan összeillesztett deszkadarabok összeillesztési vonala alig észrevehető, így szinte tömör anyagnak látszik a négy egyébként üreges asztalláb. Ezután két-két lábat csavarokkal fogassunk egy-egy 150 mm széles, és az asztallappal azonos hosszúságú hevederdeszkára, majd e párosított lábakat csavarozzuk szilárdan az alaplap aljára (2), mégpedig annak éléhez igazítva. A rétegelten összeerősített asztallap éleit csiszoljuk teljesen egyenesre, majd ragasszunk az élére olyan széles domború fenyőfa idomlécet, amely teljesen takarja az egymásra ragasztott rétegeket. Ha e keretszegély léce netán 4-8 mm-rel szélesebb a kelleténél, az nem akadály, csak a keskenyebb nem jó e célra. Az élszegély darabjait ugyancsak gérbevágva ragasszuk egymáshoz és az asztallap élére, majd az öszszes felületet benedvesítés és száradás után csiszolással koptassuk teljesen simára. A portalanítást követően színtelen lakkal, vagy viaszolva adjuk meg a bútordarab végső felületét.Végső munkafázisban ragasszuk fel asztalunk kerámialapos burkolatát. Előbb a szélső darabokat ragasszuk a helyükre, majd soronként haladva, az azonos fugaszélesség érdekében hézagoló idomokat használva, az összes csempelapot ragasszuk a helyére (3). A csemperagasztó elterítésére fogazott kenőlappal a kerámialapokat azonos magasságba ragaszthatjuk le. Arra azonban nagyon ügyeljünk, hogy a lapok felszíne egy szintbe kerüljön a kerettel.Arra is felhívjuk a figyelmet, hogy ilyen burkolatok csak első osztályú, válogatott csempékből készíthetők. A válogatásra azért is van szükség, mert még az első osztályúak között is adódhatnak méretkülönbségek. Ez pedig befolyásolja az azonos fugaszélességet. Válogatással ez kiküszöbölhető, és végeredményben nem igényel sok időt. Most már csak a finálé következik, mégpedig a megfelelő színű fugázó anyaggal történő réskitöltés. Ez az anyag résbe simítását követően még egy elsimító műveletet is igényel, amelynek során a fugatömítő felületét egy 2-3 mm-es sima huzal, vagy 6-7 mm átmérőjű PVC-cső palástjával húzzuk hosszirányban simára. Így a por és az egyéb szennyeződések jóval kevésbé koszolják be a színüket, és a tisztítás is eredményesebb lesz. A fugasimítás után előbb nedves, majd száraz textíliával töröljük le a kerámialapok felületéről a fugázás nyomait (4), majd másnap már a helyére állíthatjuk új kerámia felületű asztalunkat, amely bizonyára jól beilleszkedik a többi bútordarab közé

Deszkából rakott terasz

Új épületekhez ma már nagyon gyakran terasz is tartozik. Ez azért is előnyös, mert a házhoz illően tervezik meg, az épülettel együtt épül, készen kapja az építtető. Ám nagyon sok régebbi családi és víkendház nem rendelkezik ilyen kellemes nyári pihenőhellyel.
Tulajdonosai szívesen élveznék ugyan az előnyeit, ám ódzkodnak a vele járó, kőművesmunkát igénylő felfordulástól, költségtől, s egyéb kellemetlenségtől. Ha van terasz kialakítására megfelelő hely a ház körül, betonozás nélkül is kialakítható egy kellemes kis szabadtéri pihenőhely, amely természetes anyagból, gyalult fenyődeszkából állítható össze, és a terasz jellegű burkolatot akár saját kezűleg is elkészíthetjük. A mikéntjére pedig az alábbi leírásunk és képeink adnak segítséget.A deszka burkolatú teraszhoz természetesen jó minőségű, 24-30 mm vastag, 70-150 mm széles deszkák és 30-40x70-100 mm-es párnafák szükségesek. A faanyagok védelmét alapozó és felületi védőbevonatokkal biztosíthatjuk. Az alapozószert különösen a bütük felőli áztatással, vödörbe állított, vagy fóliavályúban történő árasztással biztosíthatjuk leginkább. Legjobb természetesen a telítéssel konzervált faanyag, ám ez bizony elég drága. Ha viszont nem hanyagoljuk el a faanyagok rendszeres kezelését, akkor az előbbi a védelem is kielégítő lehet. Kötőelemként azonban csak korrózióálló facsavarokat használjunk, mert különben rozsdásodásuk károsan hat a faanyagra.A faanyag védelmében a párnafákat betonkövekre kell rakni, hogy közvetlenül ne érintkezzenek a talajjal. A párnafák elmozdulását 30x30 mm-es szögalumínium cövekekkel akadályozhatjuk meg (1). Akinek módjában áll, használhat a burkolat kialakításához rövid deszkadarabokat is, de akkor ügyelni kell arra, hogy végeik mindig a párnafák középvonaláig érjenek. E rövid deszkákat táblásítani is lehet (2), a táblaméretek meghatározásához pedig a terasz pontos felülnézeti rajza is szükséges, amelyet már ennek a lehetőségnek a figyelembevételével célszerű elkészíteni. Ilyen előregyártott fa járólapokat egyébként készen is árusítanak a barkácsáruházakban.
Az ilyen jellegű burkolatot mindenképpen meg kell tervezni, különösen, ha az épület mellett hosszan elnyúló járdával is szeretnénk kiegészíteni. A párnafák helyét, egymástól mért távolságát a deszkák hossza alapján határozzuk meg. A párnafák egymástól kb. 50 cm-re legyenek, de vastagabb deszkák esetén se kerüljenek egymástól 70 cm-nél távolabb. Ha a tervvel elkészültünk, s ennek alapján a szükséges mennyiségű faanyagot, vastag beton járólapot, vagy burkolókövet is beszereztük, máris munkához láthatunk.Első dolgunk a terasz kitűzése legyen. Ezt, színes zsineget és kis farudakat használva végezzük el (3). Bázis felületként, azaz kiindulási pontként, a ház falát vegyük alapul. Ha a fal tövében virágágyás van, és nem kívánjuk megtartani, akkor a növényeket telepítsük át a kert más részébe, az ágyás földjét pedig egyengessük el (4). A gyepet nem kell kiirtanunk, csak azokon a helyeken tisztítsuk meg a talajt, ahová betontömbök kerülnek. A betontömböket úgy helyezzük el, hogy egymástól 50 cm-re, egy vonalba kerüljenek (5). A betonalátéteket hosszában és keresztben is vízmértékkel állítsuk egy szintbe (6). Amelyik szint alatti, az alá tegyünk ledöngölt földet, s betonkövet kalapáccsal megütve állítsuk a kívánt magasságba (7). A magasabban levők alól pedig távolítsuk el a felesleges földet. Ha nincs nagy fesztávú vízmértékünk, egyenes élű lécre erősítve a rövid tokozású vízmértéket is használhatjuk a tömbök szintezéséhez.A betontömbökre most már lerakhatjuk a párnafákat. Ezek nagyobb felületű deszkaburkolat esetében nem mozdulhatnak el, ám ha csak kisebb teraszt készítünk, akkor nem árt néhány alumínium szögidomból kialakított fémcöveket a földbe ütni, majd ezeket közvetlenül csavarozzuk a párnafák éléhez (1).Az első burkolódeszkákat a fal mellé helyezve rakjuk le. A fal és a deszka között legalább 5 mm széles hézagot hagyjunk, amelyet kis faékek behelyezésével biztosítsunk. A deszkaszálat legalább két-két facsavarral fogassunk hozzá a párnafákhoz. Mivel sok facsavart kell behajtanunk, e művelethez most nagyon előnyös, ha akkus csavarbehajtót használunk (8). Az első sor deszkát felcsavarozva, az utolsó - a ház sarkán túlnyúló - részen, az oldalfalhoz igazodva jelöljük be a vágás vonalát (9), majd kézi fűrésszel szabjuk le a felesleges anyagot. Ha viszont a burkolat a beugró épületrésztől függetlenül folytonosan folytatódik, akkor a párnafa középvonalában kell méretre vágnunk a deszka végét, majd ezt követően már le is csavarozhatjuk (10). Ha több ilyen toldásra kényszerülünk, akkor a deszkákat hajózva, azaz egy párnafa közzel eltolva szabjuk és csavarozzuk le (11). Így elkerülhetjük, hogy a toldások egy vonalba essenek (12), és a burkolat felülete ezáltal szilárdabb lesz. A deszkákat pedig ne szorosan egymás mellé, hanem min. 5 mm-es hézagokat hagyva, kiékelve rakjuk le.
A ház beugró részeit érdemes ellentétes irányban megtoldanunk, mert ezzel a terasz felületét növelhetjük, ám alakját illetően nem szükséges a merőleges sarkokhoz ragaszkodnunk, sőt előnyösebb, ha tompaszögű sarkok határolják a deszkaterasz szélét. Ilyen esetekben a párnafák végéhez hosszanti fahevedereket kell alkalmaznunk (13), majd ezek fölé helyezett burkolódeszkákkal erősítsük meg a burkolat szélét. A többi deszkát viszont a fallal párhuzamosan rakjuk le, ferde végüket pedig a széldeszka éléhez igazodva jelöljük be (14). Azt se felejtsük el, hogy minden deszkát két-két facsavarral kell a párnafákhoz erősítenünk. Ezt úgy könnyíthetjük meg, hogy deszkák felületén bejelöljük a párnafák középvonalát. Amint a terasz kiugró részének burkolatával elkészültünk, az épület beugró részének még befedetlen burkolatát rakjuk le, egymást követő sorokban. Ha anyagtakarékossági okokból a leeső hosszabb hulladékdarabokat is felhasználva, azokat eltolt illesztésekkel hajózva rakjuk fel, akkor arra érdemes ügyelnünk, hogy a toldások mindig egy vonalba kerüljenek. Így egységesebb lesz a faburkolat összhatása. A felesleges részt tehát mindig a többi toldáshoz igazodva jelöljük át az éppen lefektetett deszkára (15). A kész burkolatot, ezt követően, nem árt a külső élükre felcsavarozott 20x80 mm-es, egyik felén ferdére gyalult keretdeszkával körbe szegni, hogy művünk befejezetté váljon, és eltakarja a párnafák végét. Ez a szegély egyben a szélső deszka szilárdságát is növeli, tehát nem csak esztétikai okok miatt célszerű a felcsavarozása.A terasz ezzel készen is van, már csak a nagyon alapos felületvédelméről kell gondoskodnunk. A deszkákat előbb favédő alapozóval, majd fedő lazúrt használva itassuk jól be, és akkor biztosak lehetünk, hogy egy jó ideig nem kell tartanunk állagromlásától, de ezt minden évben érdemes tavasszal megismételnünk. Ily módon természetesen nemcsak teraszburkolatot, hanem a kert bármely részén kialakíthatunk dobogós pihenőtereket. Az esetlegesen leeső deszkahulladékokból pedig akár kisebb virágládákat is összeállíthatunk.

Drótkötélpályás polcok

A polc közkedvelt tároló-, rakodóhelyünk. Ha helyszűkében vagyunk, azonnal rá gondolunk, mint legkézenfekvőbb megoldásra. Kialakítására számtalan mód van, ám most mi eléggé szokatlan, drótkötélpályás változatát, és annak elkészítését mutatjuk be a különleges megoldásokat kedvelőknek. Teherbírása kiváló, elkészítéséhez pedig egy hosszabb délután is elegendő.
Először is a függesztett polcok helyét válasszuk ki. Területigénye a polclapokéval azonos, amelyeket természetesen előre ajánlatos méretre vágatni, élfóliázni. A polcokat tartó acél sodronykötél kifeszítéséhez nyolc menetes akasztóhorogra, kötélszívre, csavaros kötélbilincsre, négy drótfeszítőre, polclaponként négy-négy csavaros drótkötélbilincsre és persze kb. 12 m hosszú, 3-4 mm-es sodrott acélhuzalra lesz szükségünk. Pontos hosszúságát természetesen a helyiség magasságához mérten határozzuk meg. A szerszámokat illetően falfúrásra is alkalmas fúróra, vízmértékre, talpas derékszögre, csavarhúzóra, csípő- és kombinált fogóra, no és természetesen egy függőónra is szükségünk lesz. A polclapokat előbb összefogva, sarkain fúrjuk ki 3,2-4,2 mm-es fúróval. A lyukak középpontja a lapok éleitől 35-35 mm-re legyen. A lyukakat legjobb állványba fogott fúrógéppel kialakítani. A lapok sarokfuratai alapján határozzuk meg a feszítőhorgok helyét a mennyezeten. Az oldalfaltól mért távolságukat talpas derékszögre felfogott mérőléccel könnyű meghatározni (1). A bejelölt helyekre fúrjunk lyukakat a műanyag dübelek számára (2), majd ezek beütése után hajtsuk be a menetes függesztőhorgokat (3). Ezek lehetnek pl. körkampós dübelek, vagy félkörkampós szeghorgonyok, ha a polcok terhelése jelentős lesz. Nagyobb terheléshez alkalmazzunk "nagyszilárdságú" acéldübeleket. A tartókábelek pontos helyét a padlón, függőónt használva határozhatjuk meg a legkönnyebben (4). Az így bejelölt pontokba is fúrjunk lyukakat (5), és ezekbe is hajtsunk be egy-egy menetes akasztóhorgot. Az acélsodronyt csípőfogóval vágjuk négy egyforma hosszúságú darabra. Mind a négy végét hajtsuk vissza, és a hurokba helyezzünk kis kötélszívet (6). Ezek akadályozzák meg, hogy a kampókba akasztott sodronyfonat szálait a horog feszítéskor túlságosan megtörje. A beillesztett kötélszíveket a kötélszárak párhuzamos összefogásával és csavaros bilincsbe fogásával rögzítsük (7). A köteleket fűzzük át a polclapok furatain (8), majd mind a négyet szabjuk olyan hosszúságúra, hogy a felső horgokra akasztott drótfeszítők kampójába kötélszívvel szerelt drótkötélszemet akaszthassunk. Ha már mind a négy sodronykötelet a feszítők kampójára akasztottunk, akkor fokozatosan feszesre húzhatjuk mind a négy sodronyszálat. A feszes drótköteleken most már egymás után - a legfelsővel kezdve - beállíthatjuk a polclapok magasságát. A drótkötélbilincseket a lapok alá csavarozzuk fel, majd a polclapot vízmértékkel állítsuk tökéletesen vízszintbe. A bilincsek szorítócsavarjait csak ezt követően húzzuk meg csőkulccsal. A szilárdan alátámasztott polcokra már nyugodtan pakolhatunk, ám azzal számoljunk, hogy akármennyire is feszes a négy tartókötele, kis kilendülésre mindig hajlamos lesz

Betonmedence a kertben

A medencék nagyon sokáig mindenki számára a strandokkal, uszodákkal voltak egy gondolati kapcsolatban. Ám ma már kültéri, vagy lakáson belüli beltéri medencék is kivitelezhetők, és épülnek is. A pénztárca és az igények a két határ az építőipar eme szegmensében. Egy kültéri medence elképzelésekor sok-sok kérdés merülhet fel jogosan építtetőjében. Milyen talajban lehet elhelyezni, mit telepítsek köré, hogyan tájoljam? Milyen anyagból készíthetem, milyen műszaki feltételei vannak? Hogyan szigeteljem, burkoljam? Milyen gépészetre van szükség? A medencéket a kertben bármilyen talajban el lehet helyezni, a tájolást a tulajdonos igényei, elképzelései határozzák meg. Környezetének kialakításánál azonban érdemes arra figyelni, hogy a lombhullató fák, bokrok közelsége sűrűn szennyezi a vizet. Medencénket két módon alakíthatjuk ki. Elkészíthetjük előre gyártott fix méretű műanyag medence beépítésével. Ennek csak ki kell ásnunk a helyét a talajból. (A gödör mérete nagyobb legyen, mint a medence méretei.) Alulra el kell készíteni a fogadószintet, mely egy 10-15 cm vastag kavicsrétegből, s a rajta elhelyezkedő, egyrétegű hálós vasalással ellátott, szerelőbetonból áll. A fogadószintnek, a medencetesten túl, a köré építendő vasbetont is fogadnia kell, sőt a legjobb, ha rögtön a gépészeti térnek is biztosítunk helyet. Ezután elhelyezzük a medencét, majd a föld és a medence közötti körülbelül 30 cm, széles sávban a függőleges hálós vasalatot, és elkezdjük kiönteni a betonnal. Ezzel párhuzamosan feltöltjük a medencét vízzel úgy, hogy a vízszint 10-15 cm-rel magasabban legyen, mint a betonozás szintje. A medence végében kell elhelyezni a 2´2´1,5 m-es gépházat, mely zsalukővel körbekerített, fogadószintig levitt helység lesz. Itt lehet majd a szükséges gépészetet elhelyezni. A másik talán sűrűbben használt megoldás a monolit vasbeton medence készítése. A fogadóaljzatig hasonlóan készül, mint az előbbi. Itt azonban a következő fázis a duplasoros, méretezett fenéklemez vasalás, a falaknál felhajtva, a toldás segítésére. El kell helyezni a gépészeti szerelvényeket, a padlóösszefolyót és a csővezetékeket, szintbe állítva, a terveknek megfelelő helyen. Kibetonozzuk a fenéklemezt, majd beállítjuk a falak - terv szerint méretezett - vasalatát. A munkahézagok megoldása is meghatározó tényező, mert a már szilárduló vagy megszilárdult beton és a csatlakozó friss beton között vízzáró kötésre van szükség. Ezt duzzadó szalaggal oldjuk meg, melyet végig felragasztunk a kész betonra a falazati vasalaton belülre. Ez a kb. 3 cm sugarú szalag, a bedolgozandó friss beton nedvességével reakcióba lépve, 10-20 cm-re megduzzad, és ezáltal tömít. Ezért fontos, hogy a légnedvesség kiküszöbölése érdekében, csak a betonozás előtt helyezzük el a felületen. A szükséges beton ún. vízzáró beton legyen. A szigetelendő építmények, épületrészek nedvességgel, vízzel érintkező beton (vasbeton) határoló szerkezeteit (falait, fenéklemezeit stb.) vízzáró betonból építik. E szerkezetek teherhordó szigetelőszerkezetek, helyesebben szigetelő, teherhordó szerkezetek, mert tervezésüknél, méretezésüknél és megépítésüknél a vízzáróság feltételeinek teljesítéséből kell kiindulni, míg a többi követelmény kielégítésének módja ehhez igazodik. A beton vízzárósága pórustérfogatától, ezen belül a pórusok nagyságától és elrendezésétől függ. Az adalékanyag minősége víz és fagyálló, vízzel reakcióba lépő szennyeződésektől mentes legyen, a cement friss, finom őrlésű és az agresszivitás fokától függően kiválasztott kohósalak-portlandcement. Éppen annyi cementre van szükség, hogy a cement pép az összes adalékszemcse felületét bevonja (kb. 300-350 kg/m3), melyből a cement egy része (25%-a) trasszal helyettesíthető. A keverővízként betonra káros alkotóktól mentes, +5 °C ... +20 °C hőmérsékletű, tiszta víz használható. A bedolgozás módja meghatározó tényező. A beton kétoldali zsaluzással, a szemcseszétosztódás megakadályozására kis magasságból beöntve, egyszerre legfeljebb 20 cm vastag rétegben, döngöléssel vagy vibrátorral jól tömörítve, a munkahézagok elkerülésére lehetőleg folytonos munkával dolgozandó be. A betonfelületet természetesen védeni kell a zsugorodási repedésektől, melyek a felület kiszáradásakor keletkezhetnek. Zsaluzatként, a külső oldalon használhatjuk a talajt is. A betonozást a falaknál is megelőzi a szükséges gépészeti berendezések elhelyezése és beállítása, mint például a vízhűtéses halogénlámpák, vagy amennyiben nem vízforgatós a medence, az ún. skimmer beépítése, mely a víztükör szintje alatt meghatározott mértékkel van, s általa biztosított a víz cserélődése. Természetesen a túloldalon pedig be kell építeni a tisztított vizet visszajuttató berendezéseket. Az igényektől függően lehet járdát vagy valamilyen szegélyt kialakítani a medence körül. A medence szerves része, lelke a gépészet. Ennek fogadására ez esetben is gépészeti helységet kell kialakítani a medence végében, melyben elhelyezhető például a filteres tisztítótartály, vagy a szivattyú is. Innen vezérelhető a víz tisztítása, cirkuláltatása. Miután megkaptuk a medencetestet, 72 órás víznyomási vizsgálatnak vetjük alá, az esetleges repedések tesztelésére. Ezt követően készíthetjük el a burkolatot. Nem mindegy milyen burkolatot helyezünk fel. A lapok speciális medenceburkolatok, meghatározott méretekkel. Fagyálló, fokozottan sav- és lúgálló kell legyen, hiszen a tisztításnál használt vegyszereknek ellen kell álljon. Bizonyos helyeken fontos a csúszásmentesség is. A zsír- és porszennyeződés-mentes alapfelületre fel kell hordani a szigetelést. Ez ma már nem az ősrégi habarcsos technológiát jelenti, hiszen mára minden hidegburkolási segédanyagokat gyártó cég kifejlesztette a maga kétkomponensű vízszigetelését, melyek víznyomásállóak. Ezek használatakor a két komponenst csomómentesen el kell keverni, majd a műszaki leírásokban megjelölt módon fel kell hordani, egy vagy több rétegben, a sarkoknál, kritikus helyeken előre gyártott szalagokkal megerősítve. Ezek a szigetelések összefüggő medenceszigetelést képeznek, melyekre a speciálisan kültérre kifejlesztett flexibilis, fagyálló, rugalmas ragasztóval lehet vízzáróan felragasztani a burkolatot. Törekedni kell a ragasztó 100%-os felületi tapadására, amely kizárja a burkolat felfagyását. Egy nap elteltével a fugák flexibilis fugázókkal kifugázhatók.

Rönkök

megesik, hogy telkünkön, vagy a szomszédban egy öreg fát ki kell vágni. Ilyenkor az ágait még csak-csak fel tudjuk használni, a törzsével azonban már bajban van az, aki nem elég ötletes. Kár lenne tüzelőnek, vagy hulladéknak tekintenünk, hiszen újra felhasználható, ha átformálására nem sajnálunk több-kevesebb munkát. A mikéntre pl. fatörzsből kialakított virágláda elkészítésének fázisai adnak útmutatást, és néhány további ötletet is adunk a kivágott rönkök felhasználásához.
Egy vaskos fatörzsdarabból viszonylag könnyen készíthetünk virágvályút (1). E célra a 30 cm-t megközelítő vastagságú, lehetőleg ép, egyenes törzsrészek a megfelelők. A végüket fűrészeljük egyenesre, élüket pedig körben szekercével vagy széles vésővel ferdén munkáljuk le. A törzset szabadítsuk meg a kérgétől, ha szükséges vonókéssel, vagy szekercével munkáljuk le a törzs esetleg felszálkásodott felületét. A törzsről hosszában lefűrészelve alakítsuk ki a leendő virágvályú egyenes talprészét, majd sík talajra állítva most már biztonságosan hozzáfoghatunk a fatörzs kiüregeléséhez. Először az üreg két végét határoljuk be egy-egy függőleges vágással (2). Ezek kb. a törzsátmérő 1/3-ával essenek beljebb a bütüknél. Egyelőre elégséges vízszintesen tartott láncfűrésszel bevágni a törzset, majd hosszában befűrészelve is "jelöljük" ki az üreg szélét (3). Ezt követően megint kereszt irányba vagdossuk be a fatörzsből kiemelendő részt. Most már azonban jó mélyen fűrészeljük be a később kivésendő faanyagot. Óvatosan kezeljük a láncfűrészt (4), mert vágás közben ki is lyukaszthatjuk alul a törzset. Hogy ezt elkerüljük, a leendő üreg helyén inkább kisebb mélységű vágásokkal szabdaljuk fel a faanyagot, majd ezt követően jól megélezett keresztcsákánnyal (5), vagy nagy favésővel fokozatosan fejtsük ki a bevagdosott faanyagot. Kemény fák esetében e munkát nagyban megkönnyíti a jól megélezett keresztcsákány, amellyel hosszában hasogatva, szinte szeletenként távolíthatjuk el a törzs felesleges faanyagát. Az üreget az előzőkhöz hasonlóan mélyítsük tovább, majd végül a kinagyolt üreg oldalait és alját munkáljuk egyenletesebb felületűre. E munkához is jól használható az élesre köszörült keresztcsákány (6), de az oldalfelületek, valamint az üreg aljának elegyengetéséhez nagy favésőt is használhatunk. A kifaragott virágládát kívül-belül jól itassuk át fakonzerváló anyaggal, majd aljára lábként két vaskosabb ágdarabot csavarozva állítsuk a helyére. A törzs üregét béleljük ki műanyag fóliával, csak ezt követően töltsük fel termőfölddel, majd ültessünk bele virágokat. A fóliabélést a sarkokban lapolva hajtogassuk össze, miáltal megakadályozzuk a bélés szivárgását, így elejét vehetjük a fa gyors elkorhadásának is. A lábak pedig azért szükségesek, hogy a törzs ne kerüljön közvetlen kapcsolatba a talajjal, ne támadják meg a farontó gombák. A talajból kiemelt nagyobb tuskókból is készíthetünk ilyen környezetbe illő természetes anyagú virágládákat, ám ezeknél a megfelelő üreget kissé nehezebb kialakítanunk. A láncfűrésznek csak a végéhez közel levő végével dolgozhatunk, mint marót használva a tuskó belsejének faanyagát fokozatosan forgácsolva készíthetjük el a szükséges üreget. A tuskót célszerű oldalra fordítanunk, és fogásonként körbeforgatva már előnyösebb helyzetben kezelhetjük a láncfűrészt, a mélyedést is szabályosabban tudjuk megformálni (7). A nagyobb rönkök félbevágásával készített anyagokból kerti padot, asztalt is összeróhatunk. A kérget most is hántsuk le, a láncfűrésszel levágott felületeket vonókéssel tegyük szálkamentessé. Kerti padoknál a lábakat V-alakú bevágásokba illesztve állványcsavarokkal rögzítsük. Az asztaloknál pedig a lábakat rögzítsük a talajba, ezekre hosszában felfűrészelt vastag rönkpallókból összeállított asztallapot fektessünk. Ezt alulról a felszabáskor keletkező szélhulladékkal fogjuk össze, ezt követően állványcsavarokkal fogassuk a földbe ágyazott lábak tetejére (8). Az ilyen kültéri tárgyakat jól itassuk át UV-álló fakonzerváló szerrel, hogy a szélsőséges kültéri igénybevételekkel szemben ellenállók legyenek. A kivágott fák vékonyabb-vastagabb, ép anyagú ágaiból még karosszéket is készíthetünk. Ezek kialakításához persze kellő találékonyság és jó szem is szükséges. Csak a szék vázát alakítsuk ki kérgétől megszabadított ágakból, az ülőlapját azonban gyalult, legalább 20 mm vastag deszkákból állítsuk össze. A különféle szabálytalan alakú darabok összecsapozásához használjunk 12 mm-es átmenő köldökcsapokat, amelyeket vízálló ragasztóval bekenve alkalmazzunk a vázelemek egymáshoz rögzítésére. Esetenként természetesen az illeszkedő felületek síkra munkálásával ajánlatos megnövelni a szilárd kötésekhez szükséges felületek nagyságát. A nyers faszéket lazúrozva, vagy kültéri zománcfestékkel többször átvonva (9) tehetjük időállóbbá és kellemes tapintásúvá. Az ülése pedig egy vászonhuzatos poliuretánhab ülőpárnával kiegészítve még kényelmes is lesz

Sarok virágláda lambériából

A cserepes szobanövények elhelyezése mindig több-kevesebb gonddal jár. A különböző méretű cserepekbe ültetett növényeket polcokon, esetleg virágállványokon szokás tárolni, ám vannak esetek amikor több dísznövényt jobb lenne egy kihasználatlanul álló sarokba helyezni. A különálló cserepek azonban lerontanák a zöldellő növények látványát. Egy, a helyhez illő virágládával egy csapásra megoldható ez a probléma. Ha pedig jól választjuk meg a hozzá szükséges anyagot, akkor még munkánkat is leegyszerűsíthetjük.
A dekoratívabb virágládákhoz válasszunk tehát olyan anyagot, amely már eleve igényesebb megmunkálású a közönséges gyalult deszkánál. E célra kiválóan alkalmasak a különböző fazonra mart fa lambérialécek. Csaphornyos kialakításuk jelentősen megkönnyíti a dolgunkat, hiszen a léceket így csak méretre kell vágnunk, a sarokkötéseket pedig a darabok egymásba eresztésével oldhatjuk meg. Két-három hosszú léc már kiad egy kisebb virágládához szükséges oldalburkolatot, az alja pedig lehet közönséges natúr faforgácslap is. A szükséges mennyiségű léc kiszámításához előbb határozzuk meg a láda méretét, amelyet a cserepek és a növény lombozatának nagysága alapján határozzunk meg. A láda magassága legalább a legnagyobb cserépével legyen azonos. Gondoljunk közben arra is, hogy a növények növekedésük miatt egyre nagyobb cserepet igényelnek, ezért a láda legyen inkább nagyobb és magasabb a jelenleg szükségesnél. A belméret meghatározása után az oldalak hosszát is határozzuk meg. A lambérialécek általában 10-12 mm vastagok, az egymásba eresztett sarokkötéshez ezen kívül még oldalanként legalább 50-50 mm-nyi ráhagyásra is szükség van, tehát a belmérethez a kétszeres anyagvastagságon kívül még 100 mm-t kell hozzáadnunk. Így most már kiszámolhatjuk hogy hány folyóméter lécre lesz majd szükségünk. A lécek hosszának figyelembevételével azt is eldönthetjük, hogy 2, 2,5, vagy 3 m-es lécekből leszabva keletkezik-e a legkevesebb hulladék. A megvásárolt lécekből már könnyű kialakítani a ládaoldalakat alkotó darabokat. Először is szabjuk le a szükséges hosszúságú léceket (1). A két vaskosabb fadarabra fektetett lambérialéceket könnyű méretre vágni. Fontos, hogy az azonos darabok pontosan egyforma hosszúak legyenek. Ezután mindegyikre jelöljük fel a kimunkálandó rések helyét. A munkát keményebb kartonból kivágott sablonokkal érdemes könnyebbé és gyorsabbá tenni. Először a keretrészhez szükséges lécekbe fűrészeljük be a résekhez szükséges bevágásokat, majd vésővel távolítsuk el a felesleges anyagot (2). A szomszédos darabokat próbáljuk egymás fészkébe nyomni (3). Az esetlegesen szűk hornyokat finom faráspollyal tágítsuk ki. De ne túlságosan, csak annyira, hogy a léceket szorosan egymásba nyomhassuk. A lécek kereszteződéseiben az élükön levő hornyokat fűrészeléssel tegyük mindkét irányból nyitottá (4). Erre azért van szükség, mert különben a következő léceket nem tudnánk rájuk illeszteni. A felhornyolt lécekből alakítsuk ki az L-alakú keretet, majd ezeket egymás után, a csapos részükkel üssük a hornyokba. Ha minden darab pontosan illeszkedik a helyére, akkor már a "visszabontás" során bátran összeragaszthatjuk a láda oldalait, így fordítva már el sem cserélhetjük az egyes alkotóelemeket. A láda fenekét 10-16 mm vastag faforgácslapból szabjuk ki, majd a lambérialécek alsó csapja mellé illesztve ragasszuk a ládakeret aljára. A sarkaira erősítsünk lécből leszabott lábakat (5). A kész, ám még nyers virágládát végül kenjük be lenolajkencével, száradás után vonjuk be több vékony rétegben színtelen lakkal. Ha azonban sötétebb színűre volna szükségünk, akkor még lenolajkencézés előtt pácoljuk be. A láda belsejébe - hogy megelőzzük az esetleges "beázásokat" - tegyünk a cserepek alá műanyagtálkákat, vagy vastagabb alufóliából hajtogatott tálcát. A kész virágládát ezt követően már a helyére állíthatjuk, és elhelyezhetjük benne a dísznövényeket

Madáretetők

A meleg szoba ablakából kitekintve tán nem is gondolunk arra, hogy a fagyott talajon, kopár fákon ugráló, vagy éppen pihenő madaraknak így télvíz idején igencsak sanyarú a sorsuk. Egy kis gondoskodással azonban segíthetünk nekik átvészelni e zord időszakot, amíg a vegetáció újra éled, bőven lesz majd ennivalójuk. Étket szórni az ablakpárkányra nem célszerű, ám ha egy kis házikóban helyezzük el a magokat, akkor anélkül segítünk rajtuk, hogy egymás köreit zavarnánk.
Egy ilyen kis madárétterem elkészítése pedig még élvezetes barkács munka is lehet. Ha már házikót építünk, akkor az ne legyen tákolmány. Egy szép kis házikó nemcsak a madaraknak, de nekünk is örömöt szerezhet. Nem is kell hozzá sok anyag, csupán 20x20 mm-es lécek, 5-6 mm vastag rétegeltlemez, és egy vastagabb, kb. 10 mm-es alaplap, ami lehet faforgácslap, vagy rétegeltlemez is. No, meg a tető borításához némi kátránypapírra, vagy esetleg vékony és széles falécre lesz szükségünk. Két mintaházat is bemutatunk, és az elkészítésükhöz szükséges rajzok alapján bármelyiket, akár egy délután folyamán elkészíthetjük. Az első egy minden oldaláról nyitott kis etetőházikó, amelynek a közepén helyezkedik el a magtár (1). Alaplapja 238x238 mm-es rétegeltlemez. Két oldala ugyancsak 6 mm vastag rétegeltlemezből kivágott darab, amelyeket a két szélükre ragasztott lécekkel erősítsünk meg. Az elülső és hátsó oldalakat az oldallapokhoz hasonló formájúra vágott darabokkal formáljuk egységessé. E betéteket a saroklécekbe eresztetten rögzítsük fel. A sátortető alapját képező két részből fűrészeljük ki a kémény nyílását. A kéményt is 6 mm-es rétegeltlemezből vágjuk ki, majd ragasszuk össze, tetejét pedig egy négyzetes elemmel zárjuk le. Ez lehet stafliból levágott darab is. Ebből készül ugyanis a magtárt lezáró "dugó". A magtár 3x10-es lécekből összeragasztott keretbe foglalt üveg-, vagy plexilapokból kialakított csonka gúla alakú oszlop. Az átlátszó palást alsó éle az alaplap felett 10 mm-rel magasabban legyen. A nyíláson így mindig annyi mag ömölhet ki, amennyit majd a madarak felcsipegetnek. A magtárt készíthetjük szabályos hasáb alakúra is, mert ezt könnyebb kialakítani. Mérete pontosan akkora legyen, hogy a kémény pontosan illeszkedjen a belsejébe. Az átlátszó burkolat előnye, hogy mindig látjuk, mennyi mag van még a magtárban, nem kell-e utántöltenünk. A tetőlapokra szegelhetünk fazsindelyt is, de megteszi a csíkokra vágott, 1/3-nyi átfedéssel felszegelt kátránypapír, vagy vastagabb színes műanyaglemez, pl. Kartonplaszt. A tetőfedő csíkok 30 mm szélesek legyenek (2). A befedett tetőlapokat kenjük be lenolajkencével, a kis házikó oldalainak belsejét úgyszintén, külső felületét pedig fessük fehérre. Az alaplap közepére erősítsük fel a magtárat, az oldallapokat szegeljük az alaplap élére, majd a tetőlapokat is erősítsük a helyére. Töltsük meg a magtárt olajos magvakkal, majd a kéményt dugóként használva zárjuk le a tető felől. A kész kis etetőházikót 1,7 m magas, legalább 50x50 mm-es stafli tetejére egy 100x100 mm-es talplap segítségével erősítsük fel. A tartóoszlopot pedig legalább 300 mm mélyen süllyesszük a földbe. A kis házat alacsonyabb faágra is felerősíthetjük, ám akkor két, lemezcsíkból hajlított bilinccsel lebillenés mentesen rögzítsük a kiszemelt vízszintes ágrészre. A másik etetőház több munkát igényel, hiszen eredetije valódi német alapossággal készült, külhoni laptársunk nyomán mutatjuk be. Akár egyszerű facsapozási gyakorlatként is felfoghatjuk, viszont tény, hogy ezáltal időtálló és impozáns kis építmény lesz belőle (3). Először a ház két oldalát alkotó favázat készítsük el. Rajzunk méretei alapján (4) a méretre szabott 20x20 mm-es léceket egymásba eresztetten csapozzuk össze. A lécek egymásra merőlegesen álljanak, a két oldalvázat alkotó lécdarabokat apró facsavarokkal is megerősítve ragasszuk össze (5). A szarufákat is erősítsük a favázakra, majd 5 mm-es rétegeltlemezből szabjuk ki a ház hátsó- és két oldalsó burkolatát. E darabokat ragasztva és apró szegekkel fogassuk a vázelemekre. A hátfalként szolgáló rétegeltlemez vízszintes széleit egy-egy léccel és felül csúcsban összefutó lécpárral erősítsük meg. A homlokzati részt pedig egy szelemenléccel, az ahhoz csatlakoztatott lécváz elemekkel egészítsük ki (6). Következő lépésként a magtárat készítsük el. Anyaga 5 mm-es rétegelt lemez. A hasáb alakú darab alján kialakított magtálcát egy ferdén beragasztott betétdarabbal tegyük "utántöltővé", és az oldallap felragasztása után a magtár záró dugóját is készítsük el (7). Szabjuk méretre a házikó alaplapját, majd előbb a magtárat, utána pedig a házat is ragasszuk fel a felületére. A magtár pontosan a ház középfelezőjének a vonalában álljon, közvetlenül a tetőgerinc lécének az éléhez simuljon. A tetőlapot is szabjuk ki 5 mm-es rétegeltlemezből, ragasztva szegekkel is megerősítve fogassuk a szarufák élére, miután az egyikből kivágtuk a kémény nyílását. Végezetül éles késsel kátránypapírból, vagy műanyaglemezből szabjuk ki a tetőfedéshez szükséges 50x350 mm-es csíkokat, amelyeket ezt követően alulról felfelé haladva, 25 mm-es átfedésekkel szegezzünk a tetőlapokra. A szegekkel csak a szarufák középvonalában fogassuk fel a tetőfedő csíkokat, és ezek két oldalon 5-5 mm-rel nyúljanak túl a falapok élén. A gerincre pedig egy hosszában félbehajtott csík kerüljön, így a tető biztosan nem fog beázni. A kis ház ezzel készen is van, ám az állagának megóvása érdekében ajánlatos lenolajkencével lekezelnünk. Felerősítését illetően az előzők szerint járjunk el. A magtárat különféle, pl. napraforgó-, gabona- stb. állatkereskedésekben vásárolt magok keverékével töltsük fel. A tető alá pedig madzagra fűzve akasszunk egy-két gerezd almát, és faggyúdarabot. S még valamit tartsunk szem előtt: ha már házunkhoz szoktattuk a madarakat, mindig találjanak benne élelmet, és gondoskodásunk ne csak így karácsony tájára terjedjen ki, hanem állandó és folyamatos legyen.

Szárított füvet a falra

A falat érdekessé tehetjük a következő módszerrel is: néhány szárazvirágot, füvet, vagy tökéletesen kiszárított pampafüvet tapétaragasztó és gipsz keverékéből álló masszába mártva egyenként ragasszuk fel a falra. A tapétaragasztó segít abban, hogy a gipsz ne kössen meg oly gyorsan, így jut elegendő időnk a munka elvégzéséhez. Igen aprólékos, pepecselős munka, de úgy gondolom megéri a fáradságot.
Ha megszáradt, az alapszínnel egy henger segítségével fessük be őket. Ha világosat választottunk alapszínnek, akkor egy kevés maradék festékbe tehetünk sötét színező pasztát, és szivaccsal óvatosan tunkoljok rá a felületre, így tökéletesen kirajzolódnak a száraz virág mintái. Ha az alapszínünk sötét, akkor egyszerűen töröljük le róla a festéket szivaccsal.
Mindkét esetben különleges strukturált felületet kapunk.

Kreatív falfestés

Néhány apróbb ötlettel igyekszünk segíteni azoknak, akik egyedül fognak hozzá otthonuk szebbé tételéhez.




Kezdjük a legelején, mikor még üresek a helyiségek, csupaszak a falak.Egyszerűen, saját kezűleg is kifesthetjük szobánkat, némi rafinériával, olcsó és egyedi megoldással különlegessé is varázsolhatjuk.

A legegyszerűbb talán, ha közönséges konyhai mosogató szivacsot használunk, melynek durvább felületét, finoman érintjük a festékhez, és utána ezzel „összenyomdázzuk” a falat. Alapszínnek érdemes világosat választani, és a pecsételés sötétebb, tetszőleges szín lehet, amihez a kiegészítőket is igazíthatjuk. Ha a sötétebb tónusokat kedveljük, akkor arról inkább töröljük vissza a festéket, vagy nagyon világos színt vigyünk fel rá. Így is különleges hatást érhetünk el, de a bútorokat nem szabad túlzsúfolni, kevés, de annál mutatósabb darabra lesz csupán szükség.

Gyerekeknek is ajánlott ez a technika, hiszen a forma teljesen mindegy milyen, arra azonban figyeljünk, festék valóban csak oda kerüljön, ahová szeretnénk.
Igazi élvezet lehet gyermekeink számára, ha festővé válhatnak, főleg, ha a saját szobájukról van szó. Nem kell ecset, pemzli, de még létrára sincs szükség, ha engedjük, hogy a kis kezük, illetve a tenyerük és ujjaik legyenek a "festőszerszámok".
Vízbázisú festéket kell venni, lehetőleg többfélét, egymással harmonizáló vagy teljesen ellentétes színeket és kezdődhet a móka. Tiszta kezüket óvatosan mártsák a festékbe a gyerekek, majd nyomják a falra, figyelve, hogy közben ne mozogjon el a kezük. Ha több színt választunk, akkor várjuk meg türelmesen míg tökéletesen megszárad egy réteg, és ezután nyissuk csak ki a következő színű festékdobozt.
Ez a munka jó móka, igazi szórakozás lesz gyermekeink számára, és a várva várt hatás sem marad el.